OLVASS BELE!
A történet születésének 19. születésnapjára ingyenesen hozzáférhetővé tettem az első teljes fejezetet, amit itt találhatsz meg. Kérlek, nézd el nekem, ha nem tökéletes az eredmény. Életemben először csináltam e-könyvet. Igyekszem javítani őket, hogy jobb élményt nyújtson az olvasás.
/A szerzői jog értelmében az alábbi négy szövegrészlet bizonyítottan a saját szellemi tulajdonom, amelynek részleteiben vagy teljes egészében történő megjelenéséhez, átdolgozásához, bármiféle felhasználásához nem járulok hozzá./
Gabriela kihúzta a zsebéből a zacskó kutyakekszet. Kibontotta, kivett egyet, majd meglengette maga előtt.
- Morgan!
Az ágyon mocorogni kezdett egy párna, majd a takaró csücskénél megjelent egy borzas, fekete szőrcsomó. Egy kis orr reménykedve beleszagolt a levegőbe, és az ahhoz tartozó kutya vidám vakkantással gazdája lábánál termett. Engedelmesen leült rövid hátsó lábaira, csokoládészemeit Gabrielára emelte.
- A vacsora tálalva, uram - nevetett a lány, és egy kis tálkába szórta az összes kutyakekszet.
Morgan azonnal nekilátott behabzsolni az egész adagot, addig Gabriela megszabadult unalmas, szürke, iskolai egyenruhájától, hogy kényelmesebb öltözékbe bújjon. Csak egy kis tükre volt a szekrény belső felére akasztva, amiben most megnézte magát. Hosszú, szőke, göndör haja keretbe fogta az arcát, és a derekáig ért. Kék szemét összehúzta, miközben letörölt egy kis krétafoltot az orra hegyéről. Ha megállhatott volna egy egész alakos tükör előtt, nem kellett volna kétszer fordulnia, hogy beleférjen, hiszen az Intézet kosztján nem lehetett elhízni. Középmagas termetével épphogy kitűnt társai közül, és szerencsésnek mondhatta magát, amiért nem maradt túlságosan alacsony, másképp élete végéig hallgathatta volna, hogy nem nőtt nagyobbra, mint egy babszem.
...
Gabriela beleharapott egy finom lekváros buktába. A boltos, aki nagyon kedvelte őt, megint adott neki egy táskát a szokásos kutyatáp mellé, ezúttal tele harapnivalóval. Milliószor jobb, mint amit vacsorára kapnék, gondolta a lány. Még Morgan számára is jut néhány falat.
Egy kis liget mellett haladt el, és séta közben megbámulta a virágzó bokrokat. Tavasz volt, a szellő meglibbentette lófarokba kötött, hosszú haját. Virágillat szállt a levegőben, és ha nem lett volna sötét, talán oda is merészkedik a virágzó bokrokhoz, hogy megszagolja őket. Csak néhány háztömbre volt az Intézettől. Késő este volt, és sietnie kellett, ha nem akart megint lebukni.
Hirtelen ágrecsegést hallott a fák közül, majd egy tompa puffanást, mintha valami súlyos dolog esett volna a földre. Gabriela megkövülten állt, miközben a mellette terjeszkedő bokrosból három köpenyes alak rontott ki a járdára, tőle néhány méterre. Meglátták az éppen előttük álló lányt, akinek a pillantása a férfiak oldalán lógó kardhüvelyekre esett. Azok hárman gyorsan összesúgtak, biccentettek egymásnak, és a következő pillanatban rohanni kezdtek a lány felé. Gabriela szeme kitágult a rémülettől, azonnal eldobta a táskát, és menekülőre fogta. A három férfi nagyon gyorsan szaladt mögötte, és a lánynak minden erejére szüksége volt, hogy lehagyja őket.
- Segítség! - kiabálta torkaszakadtából, de mintha senki sem lett volna a városnak ezen a részén, mert egyetlen ember sem sietett a segítségére.
Gabriela a közeli parkhoz szeretett volna eljutni, hátha ott lesz valaki, aki segít neki, de ahogy befordult egy másik járdára, megbotlott egy szegélykőben. Elhasalt, és nagyon megütötte magát. A fájdalom azonban semmi nem volt ahhoz a félelemhez képest, amit akkor érzett, amikor a támadói beérték. A hátára fordult, és látta, hogy a három férfi lassan közeledik feléje. Különös nyelven mondtak egymásnak valamit, amiből a lány egy szót sem értett.
- Mit akarnak tőlem?! Hagyjanak békén! - könyörgött Gabriela.
Az egyik férfi, akinek csak a szeme látszott ki a köpenyéből, valamit odamordult a másik kettőnek, mire azok hosszú köteleket emeltek ki ruháik hajlatából. Az első idegen pedig egy kisebb zsákot húzott elő valahonnan.
Gabriela nagyon félt.
- Kérem... - rimánkodott újra. - Nincs sok pénzem, de amim van, odaadom szívesen. Csak... csak engedjenek el, kérem...
Az első férfi ekkor gyorsan oldalra fordította a fejét, és a következő másodpercben egy negyedik alak rontott ki a fák közül arcába húzott csuklyával. Kivont kardjával azonnal magára vonta a lány támadóinak figyelmét, így azok is a saját fegyvereik után kaptak. Gabriela látta, hogy az újonnan érkező először feléje, majd a férfiak irányába fordul, de nem volt több ideje nézelődni, mert azonnal három éles kard meredt rá. Egyetlen pillanatot sem vesztegetett, és gyorsan magasba emelte a fegyverét. Lesújtott. A támadók vezetője hangosan kiabált, miközben megpróbálta kivédeni ellenfele csapásait. Az utoljára érkező kardja elől nem volt menekvés, vad dühvel vetette bele magát a küzdelembe. A lány támadói inkább meghátráltak, a távolság egyre nőtt köztük és a rémült lány között.
Gabriela kihasználta az alkalmat, majd fittyet hányva fájó térdére, feltápászkodott, és elfutott jó messzire a helyszíntől. Furcsa módon rengeteg erőt érzett magában, és olyan volt, mintha nem is saját maga irányítaná a lábait. Nem akart azonnal az Intézethez rohanni, hátha azok négyen követik, így több utcával messzebb behúzódott egy kis fenyő alá. Szúrták a tüskék, de nem törődött vele. Szíve hangosan dübörgött a bordái mögött, és ahogy felfogta, mi is történt vele, potyogni kezdtek a könnyei. Maga sem tudta, mennyi ideig ült a fa alatt, lehettek percek, de akár órák is. Végül már annyira fázott, hogy elhatározta, akár kerülőúton is, de hazamegy. Ekkor egy hangot hallott a járda felől:
- Maana... maana...
Gabriela megremegett, és nem moccant. Végül egy kéz félretolta a fenyőágakat, és a lány összenézett egy fiúval. Valószínűleg ő volt az, aki utolsóként jelent meg, és kergette szét a támadókat, elvégre az oldalán függő kard erre utalt. Mégis hogyan talált rá? Gabriela előbb érzett késztetést a futásra, mint arra, hogy ujjongva üdvözölje megmentőjét.
- Hagyj békén! - kiáltotta ijedten.
A fiú csak sóhajtott. Kinyújtotta kezét a lány felé, hogy az lássa, fegyvertelen, és ezzel jelezze, hogy nem akarja bántani.
- Maana...
A fiú idegen nyelvet beszélt, ám a hangsúlyából Gabriela kiérezte a nyugtatást, és ösztöne azt súgta, hogy bármilyen félelmetes dolog is történt vele, benne megbízhat. Végül kimászott a fenyő alól, és szembenézett az idegennel, aki barna öltözéket viselt, rajta ugyanolyan színű köpennyel. Az arcát néhány frissen szerzett, vékony vágás csúfította el, rövid, sötétbarna haja kissé borzas volt, nyilván az előbb történtek miatt. Legalább egy fejjel a lány fölé magasodott, és egyáltalán nem látszott vérszomjasnak. Egy másodpercig fürkészte az előtte álló Gabrielát, halványan elmosolyodott, aztán ismét felemelte a kezét, hogy békés szándékát bizonyítsa, majd egy szó nélkül meghajolt előtte.
A lány zavartan nézte a jelenetet. Mindenre számított, csak erre nem. Túlságosan élénken élt benne a támadás, izmaiban még ott volt a menekülés fáradalma, és a térde is sajgott. Megpillantotta a táskáját az idegen lába mellett, amit elhagyott, de nem volt ereje felvenni.
A fiú ismét felegyenesedett, majd a derekához nyúlt, és az övén függő batyuból kivett egy kisebb, üveggolyó méretű, gömbölyded kavicsot. Az fakó, kék színben világított az utcai lámpák fényében, tulajdonosa megforgatta, majd nyilván megtudhatott valamit a halvány villódzásból, mert lemondóan sóhajtott, és eltette a kis követ.
Gabriela nem tudta, hogy elmehet-e már, illetve miképp köszönje meg a segítséget, mert egyik pillanatról a másikra hasonló érzés kerítette hatalmába, mint azon az estén, mikor Morgant megtalálta. Szótlanul végigmérte megmentőjét, pillantása ismét végigsiklott a kardhüvelyen, ami a fiú derekára erősítve lógott, poros csizmáján, magas, erős termetén, hosszú, földig érő köpenyén, és nem értette, hogy miért akar maradni az egyik pillanatban, és elrohanni a következőben.
...
A reggeli fények belepték a szobát, ahogy hajnalodott, mert a lány elfelejtette behúzni a függönyöket. Morgolódva saját feledékenysége miatt, elfordult az ablaktól, és pislogva kinyitotta a szemét. Nagyot nyújtózott. Morgan halkan szuszogott az ágy túlsó felén, lába néha megrándult az alvás mámorában. Gabriela épp átfordult volna a másik oldalára, mikor erőteljes kék fényt pillantott meg az ajtó alatti résnél. Ledobta magáról a takarót, az álom azonnal kiszállt a szeméből. Morgan kábán felkapta a fejét, és megrázta magát.
Gabriela lassan odalépett a kijárathoz, és a fiút megszólítva lenyomta a kilincset.
- Aslios?
Ahogy kitárult az ajtó, a kék fény szinte elvakította. Hunyorogva kereste tekintetével a fiút, aki a jöttére felegyenesedett. Markába zárta a kis golyót, aminek következtében a villódzás elhalványodott.
- Bor naime! - köszönt Aslios, és meghajtotta a fejét.
Morgan közelebb osont, és gazdája lába mellett megállt. Kis fülei az égnek meredtek, ahogy a fiút méregette.
Aslios a lányt megkerülve belépett a szobába, köpenye ismét rajta volt, és a jelek szerint útra készen állt. Gabriela szólásra nyitotta a száját, de a fiú megelőzte:
- Gabriela, maana... Serbeniada... - Kinyitotta a tenyerét, és a kék fény ismét betöltötte a szobát.
- Én? - bökött magára a lány, és egy lépést hátrált.
- Sa. Maana...
Gabriela ijedten szétnézett, elvégre arról nem volt szó, hogy ő is megy. Hova is? Megpróbált tiltakozni, de pillantása ekkor Morganra esett, aki odasétált Aslios mellé, hogy nekidőljön a fiú lábának. Aslios elmosolyodott a kis állat gesztusa láttán, és kérdőn nézett a lányra. Gabriela nem tudta, mihez kezdjen. A kiskutya még soha nem csinált hasonlót, de volt valami megnyugtató a viselkedésében, és Gabriela egyszerre nem kételkedett. Lehajolt, magához ölelte Morgant, és bizonytalanul bólintott.
- Menjünk!
Aslios ekkor melléje lépett, és elmutogatta neki, hogy hunyja be a szemét. A lány engedelmeskedett, majd érezte, ahogy a fiú átkarolja a derekát, ő pedig még jobban magához szorította Morgant. Szívdobogása olyan heves volt, mint a puskaropogás.
Ekkor meghallotta Aslios hangját:
- Travente, Serbenia!
Gabriela még lehunyt szemhéján keresztül is látta, milyen erős villanás tölti be a szobát, és közben lába alól eltűnt a talaj. Épp azon tűnődött, hogy ebből mi sül ki, mire ismét szilárdat érzett a talpa alatt, és kihunyt a fény a szeme elől. Félve felnézett, de nem kellett tartania semmitől sem. Aslios elengedte, majd Gabrielára pillantott. Így, napfényben egész jóképű volt, és a lány észrevette, hogy a fiú sokkal kipihentebbnek tűnik, mint előző nap. A sebei sem voltak túl veszélyesek, csupán apró karcolások az arca egyik felén, amik már gyógyulni látszottak. Szeme azonnal a környéket fürkészte, majd miután meggyőződött róla, hogy nincs veszély, elővette a kis batyut, és óvatosan beletette a most halvány sárgán pislogó kavicsot.
Morgan mocorogni kezdett Gabriela karjában, és a lány kénytelen volt letenni a kiskutyát. Miközben felegyenesedett, akkor fogta fel igazán, hogy már nem a szobájában vannak, hanem egy kisebb dombon, amit fák környékeznek. A távolból emberi beszéd és zsivaj hallatszott feléjük. A lány teljesen ledöbbent, és szinte biztos volt benne, hogy még mindig az ágyában fekszik, és alszik.
- Ezt... - suttogta maga elé. - Ezt nem hiszem el...
Aslios eközben jót derült valamin, majd Gabrielára nézett. A lány még mindig hitetlenkedve meredt a tájra, és két fa között egy gyönyörű, tornyos épületet pillantott meg. Egy kastély. Tett néhány lépést előre, és egy folyón akadt meg a tekintete, aminek a túloldalán egy kisebb falu terjeszkedett. Még innen, a távolból is jól látszott, hogy nagy nyüzsgés van a házak között.
- Ez hihetetlen... - Mást nem is tudott kinyögni, annyira letaglózták a történtek. - Aslios, ez nagyon szép! - Körbemutatott, és közben mosolygott.
A fiú ekkor széles vigyorra húzta a száját.
- Az. Valóban.
Gabriela egy másodpercig csak nézett, majd felsikkantott:
- Jesszusom, te értesz engem?!
- Ahogy mondod - bólintott a fiú derűsen.
A lány két kezébe fogta a fejét, és még mindig nem hitte el, ami vele történt.
- De... hogyan?
Aslios válaszolt:
- Egyelőre legyen elég annyi, hogy jelenleg a Serbenia nevű csillagon vagyunk. Mivel én innen származom, elhoztalak téged ide, hogy megérthessük egymást.
Gabriela megdörzsölte a szemét. Nemrég attól tartott, hogy még mindig álmodik, most meg attól félt, hogy mindjárt felébred. Minden fizikai törvénynek ellentmondott az a dolog, hogy egyetlen másodperc alatt valahol teljesen máshol bukkantak fel úgy, hogy közben egy lépést sem tettek a szobából kifelé. Már ettől a ténytől kiverte a víz, és csak a fejét csóválta.
- Hogyan érthetlek meg egyik pillanatról a másikra? - kérdezte döbbenten. - Te beszéled az én nyelvemet, vagy én a tiédet?
A fiú készségesen felelt:
- Te beszéled az enyémet. Serbenia különleges hely, és ahogy látod, még az sem lehetetlen, hogy mától egy nyelvet beszéljünk.
- Értem, de ez akkor is megmagyarázhatatlan.
Aslios türelmes volt vele.
- Elhiszem, hogy így érzel. Minden bizonnyal ez volt az első ilyen élményed.
Gabriela erre nem tudott mit mondani, így inkább körbenézett, és igyekezett nem sokat pislogni. Millió kérdés merült fel benne, ahogy a távoli kastélyról a mezőre, majd a falu házaira siklott a pillantása. Semmi nem adott magyarázatot a történtekre, és az, hogy nem volt megfelelő válasz a kétségeire, kissé megrémítette.
...
"Gabriela ekkor egy ág reccsenésére riadt fel, és döbbenten látta, hogy az egyik hatalmas ordas ott oson mögötte. Velőtrázóan felsikított a látványtól. Morgan gyorsan kiugrott a kezéből, és amilyen kicsike volt, olyan nagy hangon ugatni kezdett. A lány lába földbe gyökerezett a félelemtől. Morgan vicsorgott mellette, de a farkast ez nem hatotta meg, és kivillantotta éles fogait. A kiskutya nem hátrált meg, újra és újra gazdája elé rohant, de a blöff nem vált be. A vadállat sárga szeme folyton Gabrielára vándorolt, aki hirtelen felocsúdott a rémületéből, és hangosan rákiáltott Morganra:
- Fuss!!
Kiszaladt a nyílt térre, és csak annyit látott, hogy Morgan is rohan előtte. A farkas dühös morgása a fülében csengett, de futott tovább. Aslios és az ellenség tőle nem messze csatázott, fel sem tűnt nekik, hogy a lány elrohan mellettük. Gabriela kikerülte a hatalmas medvét, és próbált Morgan nyomában maradni. A park lámpái azonban elég ritkán álltak ezen a részen, így nagyon hamar elveszítette a szeme elől kis barátját. A rozoga körhintánál visszafordulva látta, amint az ordas épp a levegőbe ugrik, hogy rávethesse magát. Gabriela villámgyorsan meglendítette a hintát, amivel elérte, hogy a hangos csikorgás megzavarja a farkast. Az zavarodottan megszakította a támadást, és visszahuppant a földre.
Egy rozsdás, gömb formájú mászóka nyújtott menedéket a lány számára, ami közvetlenül a körhinta mögött állt. Gabriela kihasználta az állat zavartságát, és gyorsan bemászott a vasrudak között a gömb belsejébe. Szerencséjére a farkas olyan nagyra nőtt, hogy még a feje sem fért be a mászóka nyílásain, ám ez nem akadályozta abban, hogy megpróbálja átrágni magát a vascsöveken. Orrlyuka kitágult, párafelhő csapott fel belőle, ahogy vérszemet kapva igyekezett elmetélni fogaival a fémet. Gabriela egyfolytában helyet változtatott a mászóka belsejében, de a vadállat mindig követte odakintről. A folyamatos botladozás a vasgömbben kezdte kimeríteni a lányt, és egyszer majdnem el is érték a borotvaéles karmok. Már zihált az erőfeszítéstől, amikor egy óriási sas rárepült a farkasra, és a hátába mélyesztette félelmetes karmait. Az ordas felvinnyogott fájdalmában, és feje a ragadozómadár felé lendült. Fogai hangosan összecsattantak a sas farktollai előtt. Gabriela, kihasználva a két állat küzdelmét, kicsusszant a mászókából, és Morgant szólongatva a harcoló felek közelébe keveredett."
/Részletek a Csillagos ösvényen c. kötet 1. és 2. fejezetéből/