IV. könyv

Kedves Olvasó!

Karácsonyi meglepetésként kiválasztottam az egyik kedvenc jelenetemet a sorozat negyedik, befejező kötetéből. A könyv még nem jelent meg, ez a részlet a nyers kéziratból származik.

Fogadd sok szeretettel!

(A kézirat még nem esett át szerkesztésen, sem korrektúrán, így az esetleges elütésekért, hibákért elnézésedet kérem. Ennek ellenére törekedtem a tökéletességre. Amint megvan a szerkesztett verzió, cserélem az itt publikált részletet.)

/A szerzői jog értelmében az alábbi néhány szövegrészlet bizonyítottan a saját szellemi tulajdonom, amelynek részleteiben vagy teljes egészében történő megjelenéséhez, átdolgozásához, bármiféle felhasználásához nem járulok hozzá./ 

(...)

"Gabriela rohanni kezdett. Látta maga előtt a következő dombot, ahogy a szinte végtelen síkságot is. Lerohant a magaslatról, ahova Urba lerakta, és már kaptatott is fel a másik dombra. Bőrpáncélja ezúttal segítségére volt, nem nehezítette el őt feleslegesen, bár az erőkifejtés megviselte a testét.

Már vagy egy perce futhatott, amikor a háta mögül hangos ordítás hallatszott.

– Kapjátok el! Ott a lány!

Az üvöltésre hátrafordult, mire mintha az egész mező egyszerre mozdult volna meg. Nemcsak a farkasok követték őt, hanem az ellenség egy része is a nyomában volt. A bredubai és aser mori címerek láttán elfogta a halálfélelem. A farkasok vicsorogva kaptak karmaikkal a hideg, fagyott földbe. Már rég szagot fogtak, teljes erejükből üldözőbe vették a lányt.

– Gyerünk! Ne hagyjátok megszökni! – hallatszott az állatokat hajtó parancsnok hangja.

Gabriela épp a domb felénél járt, így sietnie kellett, ha nem akart áldozattá válni. Megölnek. Kellek Tugának, de épp ő nincs itt, vagyis senki nem fogja megakadályozni. Ha a farkasok rám vetik magukat, nem fognak kegyelmezni.

Mezurgok üvöltése vegyült a levegőbe, és ezzel egyidőben Ene mély, megnyugtató hangja is felhangzott a fejében.

– Rohanj! Rohanj tovább!

A lány döbbenten engedelmeskedett, de ezt könnyebb volt mondani, mint megtenni. Minduntalan megcsúszott az apró kavicsokon, és ez visszavett a kezdeti lendületéből. Az üvöltés hangosabb lett, a domb egyre meredekebb, és először érezte, hogy ha nem kap segítséget, akkor baj lesz.

– Mi lesz már?! – A parancsnok hangja idegesen csengett, miközben kardok csattogása, nyílvesszők suhogása töltötte be a levegőt.

Gabriela megpróbált nem törődni a hangzavarral, és csak kapaszkodott felfelé. A domb egyik oldalán sűrű fenyőerdő húzódott, ahonnan gyanús zajok szűrődtek ki. Ágrecsegés, elfojtott morgás, halk hörgés. Egy pillanatra aztán mintha elhalkultak volna. Ebben a pillanatban egy tucat farkas vágódott ki az erdőből, és azonnal célba vették a lányt.

Gabriela minden erejét összeszedte, és úgy rohant, ahogy csak tudott. Közben arra gondolt, hogy Aslios nem ok nélkül hozta őt ide, nem itt fog meghalni… Suluval és Iyakkal tervelnek valamit.

De mi fog történni?

Kiáltásokat hallott a háta mögött, és ahogy visszapillantott, látta, hogy serbeniai katonák egy csoportja, köztük Aslios Hanalin hátán, nekiront a farkasoknak. Kifulladt, így nem jött ki hang a száján, pedig a legszívesebben odakiáltott volna nekik. Ujjai megtalálták a mellénye csatját, és reszkető kézzel próbálta kioldani.

– Gabriela, fuss tovább! Sulu már készül a feladatra! – Hanalin hangja meleg mézként csorgott le a torkán, annyira örült, hogy ismét hallja.

– De mi az?! – Gabriela ekkor ledobta magáról a páncélmellényt, és a súlytól megszabadulva rohant tovább felfelé.

Néhány farkas megkerülte a katonák csapatát, és a bozótos túloldalán osont a lány felé. Harol hangja hangos dobszóként hatolt el felé, de nem értette, hogy mit kiabál. Talán nem is neki szólt a sürgető parancs. Ekkor vette észre, hogy a farkasok egyre közelednek hozzá.

Egy csapat harci oroszlán sietett a segítségére, Gabriela és a vadállatok közé vetették magukat.

– Ne állj meg! Feltartják őket!

Egyszerre megremegett a lába alatt a föld, amitől előrebukott. A farkasok szűkölve torpantak meg, de a lendülettől érkezők továbbhajtották őket. Az ellenséges katonák sem álltak meg, rohantak a lány irányába.

Gabriela haja az arcába hullott, de kényszerítette magát a haladásra. Kardcsattogást hallott maga mögött. Futott tovább, és amikor már azt hitte, hogy feladja, felbukkant előtte egy tisztás....

...aminek a vége egy szakadékba veszett.

A lány első pillanatban fel se fogta, hogy ez mit jelent, de alig pár lépés után ijedten nézett körbe, hátha megpillantja a megoldást. A mező teljes hosszában a szakadék felé vezetett, a visszaút pedig a farkasok miatt lehetetlen volt.

Ez Sulu műve. Ő repesztette meg a földet. De mi a terv lényege?

Gabriela tudta, hogy a biztos halál vár rá, ha eléri a szakadékot. De… biztosan meghal? Miért vállalja mindenki, hogy feltartja a farkasokat, ha neki így is, úgy is a halál a végzete? Miért biztatja Aslios a továbbhaladásra?

A lány nem tehetett mást, bízott a fiúban, a tervükben, ezért nem állt meg. Serbenia védelme érdekében megteszi, még akkor is, ha ez az ő halálát is jelenti… Nem lehet, hogy itt a vége…

Aslios hangja térítette magához.

– Gabriela! Fuss tovább! Bízz bennem! Elkaplak!

A lány egyszerre megértette. Minden farkasnak vele együtt kell ugrania. Az összesnek egytől egyig. Ha ő ugrik, akkor a farkasok is megteszik, és ezzel Aslios is tisztában van. Az állatoknak vesznie kell. Ez a feladat.

Most, hogy tudta, mit várnak tőle, már nem félt. Léptei súlyosabbak lettek minden méterrel, amit a szakadék felé tett, de nem torpant meg. Szembenézett a félelmével.

A következő másodpercben egy ezüstfényű villanás hatolt a szemébe, és amikor odanézett, Ene csodálatos alakját pillantotta meg, amint fürge szökkenésekkel mellé ért. A felhangzó döbbent ordibálást, a fegyverek csattogását nem lehetett nem észrevenni. A vándorlélek felbukkanása nemcsak őt nyűgözte le, hanem mindenki mást is, és hirtelen rengeteg erőt érzett magában. 

Ene hangosan felbőgött. Gyönyörű agancsát a lány felé lendítette, aki élve a lehetőséggel, megragadta a fekete villákat, ellökte magát a talajtól, és egy pillanattal később már Serbenia vándorlelkének hátán lovagolt tovább. Tüdeje majdnem szétszakadt az eddigi futástól, ahogy a levegőt kapkodta. Belemarkolt a hófehér bundába, majd ráhajolt a vándorlélek nyakára, kitérve az agancsok elől.

A szakadék egyre közeledett, és a szarvas éppen feléje futott. A mező azon túl ugyanúgy folytatódott, de nagyon messze volt.

– Leány! – Ene hangja visszhangzott a fejében. – Nem félsz?

– Semmitől nem félek! – Gabriela bátornak érezte magát, bár képtelenségnek tartotta, hogy átugorhatnak egy ekkora mélyedést. – SEMMITŐL NEM FÉLEK!

Kiáltására Ene újra nekiiramodott. Mögötte a farkasok már majdnem felzárkóztak, majd ahogy az első ordas éles fogaival a szarvas lába után kapott, a vándorlélek elrugaszkodott a földtől, és Gabrielával a hátán beleugrott a semmibe."