A halandó istennő
/A szerzői jog értelmében az alábbi néhány szövegrészlet bizonyítottan a saját szellemi tulajdonom, amelynek részleteiben vagy teljes egészében történő megjelenéséhez, átdolgozásához, bármiféle felhasználásához nem járulok hozzá./
(...)
"Gabriela futni kezdett. Látta maga előtt a következő, utolsó, viszonylag széles dombot, ami mögött a végtelen síkság húzódott. Lerohant a magaslatról, ahova Urba lerakta, és már kaptatott is fel a másik dombra. Bőrpáncélja nem nehezítette el őt túlságosan, bár az erőkifejtés megviselte a testét. A háta mögül ordítás hallatszott.
– Kapjátok el! Ott a lány!
Az üvöltésre hátranézett. Nemcsak a farkasok követték őt, hanem az ellenség egy része is üldözte.
– Gyerünk! Ne hagyjátok megszökni! – hallatszott valahonnan az állatokat hajtók soraiból.
Gabriela nagyjából a domb felénél járt, amikor akaratlanul is kételkedni kezdett az akció sikerében. Megölnek. Kellek Tugának, de épp ő nincs itt, vagyis senki nem akadályozza meg. Bármit mond Aslios, ha a farkasok rám vetik magukat, nem fognak kegyelmezni.
Farkasok üvöltése vegyült a levegőbe, és ezzel egy időben Ene mély, megnyugtató hangja is felhangzott a fejében.
– Rohanj tovább!
A lány engedelmeskedett, de ezt könnyebb volt mondani, mint megtenni. Minduntalan megcsúszott a fagytól síkos füvön, és ez visszavett a kezdeti lendületéből. Az ellenség a sarkában volt, a dombot egyre meredekebbnek érezte, és először hitte, hogy ha nem kap segítséget, akkor baj lesz.
– Mi lesz már?! – A farkasokat hajtó parancsnok hangja idegesen csengett, miközben kardok csattogása, nyílvesszők suhogása töltötte be a teret.
Gabriela úgy érezte, alig kap levegőt, és hogy jobb lenne, ha levethetné magáról a mellényét. A domb egyik oldalán húzódó sűrű fenyőerdőből ágrecsegés, elfojtott morgás, hörgés hallatszott. Ebben a pillanatban több tucat farkas vágódott ki a fák közül, és azonnal célba vették a lányt.
Gabriela minden erejét összeszedve rohant. Közben arra gondolt, hogy Aslios nem ok nélkül hozta őt ide, nem itt fog meghalni… Suluval és Iyakkal tervelnek valamit.
De mi fog történni?
Kiáltásokat hallott a háta mögött, és ahogy visszapillantott, látta, hogy serbeniai katonák egy csoportja, köztük Aslios Hanalin hátán, nekiront a farkasoknak. Kifulladt, miközben ujjai megtalálták a mellénye csatját, és reszkető kézzel próbálta kioldani.
– Gabriela, fuss tovább! Sulu már készül a feladatra! – Hanalin épp akkor hatott rá a legösztönzőbben, amikor már azt hitte, nincs tovább.
– De mi az?! – Gabriela ekkor ledobta magáról a mellényt, és a súlytól megszabadulva elérte a dombtetőt. Lábai remegtek az erőfeszítéstől, de most arra kellett figyelnie, hogy ne csússzon le a lejtőn. A tisztást látta maga előtt, és remélte, hogy ott gyorsabban halad majd.
Leért a dombról, és megállás nélkül futott tovább. A fenyősor a tisztás szélét keretezte, de ahogy azt mérlegelte, jó ötlet-e befutni a fák közé, észrevette, hogy a farkasok már majdnem utolérték.
Egy csapat harci oroszlán sietett a segítségére. Gabriela és a farkasok közé vetették magukat, visszaterelve őket a falkához.
Egyszerre megremegett a lába alatt a föld, amitől térdre bukott. A farkasok szűkölve torpantak meg, de a lendülettel érkezők továbbhajtották őket. Az ellenséges katonák sem álltak meg, rohantak a lány irányába.
Gabriela haja az arcába hullott, de kényszerítette magát a haladásra. Kardcsattogást hallott maga mögött. Futott tovább, és amikor már azt hitte, hogy feladja, felmérte a tisztást…
…aminek a vége egy szakadékba veszett.
A lány fel se fogta, hogy ez mit jelent, de alig pár lépés után ijedten nézett körbe, hátha megpillantja a kiutat. Nem volt menekvés. Csak a szakadék felé futhatott, a visszaút pedig a farkasok miatt lehetetlen volt.
Ez Sulu műve. Ő repesztette meg a földet. De mi a terv lényege?
Gabriela tudta, hogy a biztos halál vár rá, ha beleesik a szakadékba. De… biztosan meghal? Miért vállalja mindenki, hogy feltartja a farkasokat, ha neki így is, úgy is a halál a végzete? Miért biztatja Aslios a továbbhaladásra?
A lány nem tehetett mást, bízott a fiúban, a tervükben, ezért nem állt meg. Serbenia védelme érdekében megteszi, még akkor is, ha ez az ő halálát jelenti… Nem lehet, hogy itt a vége…
Aslios hangja térítette magához.
– Gabriela! Fuss tovább! Bízz bennem! Ugorj, és elkaplak!
A lány egyszerre megértette. A farkasoknak vele együtt kell ugrania. Az összesnek egytől egyig. Ha ő ugrik, akkor a farkasok is megteszik, és ezzel Aslios is tisztában van. Az állatoknak veszniük kell. Ez a feladat.
Most, hogy tudta, mit várnak tőle, már nem félt. Minden erejét beleadta az utolsó méterekbe, amit a szakadék felé tett. Szembenézett a félelmével.
A következő másodpercben egy ezüstfényű villanás hatolt a szemébe, és amikor odanézett, Ene felé szökkenő, csodálatos alakját pillantotta meg. A vándorlélek felbukkanása lenyűgözte Gabrielát, aki hirtelen olyan bátorságot érzett magában, ami mintha nem is a sajátja lett volna.
Ene hangosan felbőgött. Gyönyörű agancsát a lány felé lendítette, aki élve a lehetőséggel megragadta a fekete villákat, ellökte magát a talajtól, és egy pillanattal később már Serbenia vándorlelkének hátán lovagolt tovább. Belemarkolt a hófehér bundába, majd kifulladva ráhajolt a vándorlélek nyakára.
A szarvas a szakadék felé haladt. A mező azon túl ugyanúgy folytatódott, de nagyon messze volt.
– Leány! – Ene szólította meg. – Nem félsz?
– Semmitől nem félek! – Gabriela bátornak érezte magát, bár képtelenségnek tartotta, hogy átugorhatnak egy ekkora mélyedést. – SEMMITŐL NEM FÉLEK!
Kiáltására Ene újra nekiiramodott. Mögötte a farkasok már majdnem
felzárkóztak, majd ahogy az első ordas éles fogaival a szarvas lába után
kapott, a vándorlélek elrugaszkodott a földtől, és Gabrielával a hátán beleugrott a semmibe."
Hosszabb beleolvasóért kattints IDE!