Aslios könyve

Kedves Olvasó!

Aslios könyve nem jelent meg országos terjesztésben. Azok az olvasók kaptak belőle, akik A halandó istennőt előjegyezték, így limitált példányszámban jelent meg. Ez egy 56 oldalas füzet, amiben 5 fejezetre bontva pillanthatunk bele Aslios múltjába.

A Csillagos ösvényen 3. születésnapjára kiválasztottam egy jelenetet, ami számomra az egyik legkedvesebb.

Fogadd szeretettel!

/A szerzői jog értelmében az alábbi néhány szövegrészlet bizonyítottan a saját szellemi tulajdonom, amelynek részleteiben vagy teljes egészében történő megjelenéséhez, átdolgozásához, bármiféle felhasználásához nem járulok hozzá./ 

"Megrezzentek mögötte a bokrok. Amikor arra nézett, semmit nem látott a még mozgásban lévő ágakon kívül. Önkéntelenül a derekához kapott, de semmiféle fegyver nem volt nála. Önnön ostobaságán mérgelődve felkelt a folyó mellől, és nézte, ahogy a bokor megint megmozdul. Meglátott egy vékonyka ágat, és bár tudta, hogy esélye sem lesz megvédenie magát, az arca elé emelte, miközben szemét még mindig nem vette le a cserjésről.

– Gyere elő! – kiáltott bátran. 

 Válasz nem érkezett, és a bokor ágai is lassan felhagytak a mozgással. Aslios még egy darabig állt egy helyben az esetleges neszeket fülelve, aztán leengedte a faágat. Még mindig a keze ügyében tartotta, végül elhatározta, hogy inkább visszamegy az istállóba. Megindult, amikor egyszerre erős széllökés taszította előre. Megbotlott, és térdre rogyott. Arra épp volt ideje, hogy a hátára forduljon, de még mielőtt maga elé emelhette volna a botot, egy villanásból kibontakozó, hatalmas, sötét teremtmény rohant felé. 

 El fog taposni! 

 A gondolattal egy időben a lény elérte, és a fiú ijedtében lehunyta a szemét. A fájdalom helyett azonban melegség vette körbe. 

 * 

 Aslios a hátára gördült, és amikor felnézett, alig akart hinni a szemének. Mindössze egy pillanatba telt ráébrednie, hogy nem a falu felé tartó ösvényen fekszik. Egy szirt tetején volt, ami magasan, de egy erdő közepén meredezett. Nem messze egy barlangot vett észre, mögötte fákat, valahonnan pedig vízcsobogás hangja hallatszott. Odarohant a szirt széléhez, de szédítő mélységbe nézett, a felcsapó légáramlatok a haját és a ruháját cibálták. Félő volt, hogy leszédül, ha még egy darabig ott áll. 

 Rémülten hátrált, miközben kétségbeesés vett erőt rajta. Hogyan került ide? 

Fényes pont jelent meg a barlang nyílása mellett, magára vonva a figyelmét. A pontocska pulzált, éppoly hevesen, akár Aslios szíve a mellkasában ebben a pillanatban. Ekkor egy villanás kíséretében megjelent a legszebb lény, amit a fiú valaha látott. 

 Egy májbarna szőrű ló állt a pontocska helyén. Hátára erős szárnyak simultak, hosszú sörénye a szemébe hullott, élettől csillogó, fekete szemével az előtte toporgó ifjút fürkészte.

– Ki vagy te? – bámult a jelenségre Aslios. Tudta, hogy egy vándorlélekkel áll szemben.

– A nevem Hanalin – válaszolt a paripa. Hangja a gondolataiban visszhangzott, különösen kellemes érzést hagyva a fiúban. – Miattad jöttem, Aslios.

– Honnan tudod a nevem? 

– Mindent tudok rólad – billentette meg fülét a ló. – Te én vagyok. 

 Aslios egy pillanatig értetlenül állt. 

– Ez mit jelent? Miért jöttél?

– Azért, mert érdemes vagy rá. Eljött az idő. 

 A fiúnak ekkor eszébe jutott mindaz, amit édesapja mesélt neki a vándorlelkekről. Az arra érdemeseket Serbenia kiválasztja, és vándorlelket ad melléjük, hogy az ajándékba kapott erőt elviselhessék. De ez a csodálatos teremtmény… Valóban az övé lenne?

– Sokat kételkedsz magadban – szólalt meg ismét Hanalin. – Ez így is van jól. Minden kérdésedre megadom a választ, amikor arra van szükséged.

– Rengeteg kérdésem van – vágta rá a fiú.

– Nagyszerű. 

 Aslios még mindig hitetlenkedve közelebb lépett a vándorlélekhez. Az mozdulatlan maradt, sem félelem, sem izgatottság jelét nem adta. Pislantás nélkül a fiút nézte, aki óvatosan araszolt irányába. Amikor már csak egyetlen lépésre volt az állattól, megállt. Lassan felemelte a kezét, és tétován a ló feje felé nyúlt. Hanalin mintha csak erre várt volna, orrával finoman megbökte Aslios tenyerét. A fiú elcsodálkozott, milyen bársonyos a vándorlélek szőre, és milyen élő annak ellenére, hogy valójában nem is igazi.

– Mint látod, valódi vagyok – felelt ki nem mondott gondolatára a vándorlélek, mire Aslios elrántotta a kezét.

– Miért olvasol a gondolataimban? 

– Mondtam már. Miattad jöttem, és te én vagyok.

– De… ez tényleg igaz? 

Mikor a kérdést feltette, már tudta, hogy a ló nem hazudik. Egy vándorlélek mindig az igazat mondja, ahogy a jelenlétükben is csak így lehetséges megnyilvánulni. Épp elégszer látta édesapját vándorlelkekkel körülvéve fogadalmat tenni.

– Igen. Serbenia kiválasztott téged. Mostantól kezdve mindig veled leszek. 

 Aslios újra felemelte a kezét, és ezúttal Hanalin homlokára simította a tenyerét. Félresöpörte a selymes sörényt, megnézte a vándorlélek szemét keretező, hosszú pillákat, szembogara csillogását. Megsimogatta sima orrát, majd ismét a homlokát. Tenyere végigsiklott erős nyakán, az izmok feszesen húzódtak az ujjai alatt. 

 A gondolat, hogy Serbenia szerint ő jó ember, letaglózta. Frena is ezt mondta, ahogy Rioc és a katonák is. Amilyen összetörtnek és jelentéktelennek hitte magát, annyira elképesztő volt elfogadnia, hogy bizonyíték ként egy vándorlélek szegődött mellé. 

 Homlokát Hanalin nyakának döntötte, és beletemette arcát a puha sörénybe. Könnyei fényes foltot hagytak a vándorlélek szőrén. A paripa nem moccant, biztos sziklaként állt egészen addig, amíg a fiú meg nem nyugodott.

– És most? Most mi lesz?

– Először barátkozz meg a gondolattal, hogy többé nem lesznek titkaid előttem. Ha ez megvan, elmondom, miért jöttem. De szavadat kell vennem, hogy nem szólsz rólam senkinek. 

 Aslios megütközve nézett rá.

– Miért? Senki nem titkolja a saját vándorlelkét a faluban.

– Ez igaz. Mégis kérlek, hogy ne árulj el. Ha elmondom, miért, meg fogod érteni.

– És… ezt mikor tudom meg?

– Holnap elhozlak ugyanide. Itt nem zavarhat minket senki, márpedig a legjobb az lenne, ha nem lenne tanúja annak, amit mutatni fogok. 

 Aslios gyanakodva hallgatta.

– Tartanom kell valamitől?

– Ez majd holnap kiderül. Nem lesz egyszerű megbirkóznod vele, de végig melletted leszek. Most viszont mennünk kell, keresni fognak.

A fiú belátta, hogy semmit nem fog tudni kiszedni Hanalinból, így bólintott.

– Le kell másznom? – pillantott az erdő fái felé. – Vagy van egy út lefelé?

– Erről a szirtről csak egy módon juthatsz le. – A vándorlélek széttárta májbarna tollakkal ékesített szárnyait. – Hacsak nem akarsz ugrani, de az a biztos halálodat jelenti.

– Üljek a hátadra? – lepődött meg Aslios. – Elbírsz?

– Többet elbírok, mint hiszed. Te én vagyok, az erőm a tiéd is. Bízz magadban sokkal jobban, mint ahogy eddig tetted! Ne kételkedj! 

 A fiú egy pillanatig tűnődött, majd pár próbálkozás után sikerült felülnie a szárnyak közé. Kényelmesen ült, a vándorlélek hátáról mindent belátott. Nem tudta, hol kapaszkodhat, elvégre fájdalmat nem akart okozni. Ennek ellenére tartott tőle, hogy lefordul a paripáról. Hanalin prüszkölt.

– Nem fogsz leesni. 

 Mire Aslios átgondolhatta volna, mi következik, a ló nekiiramodott, és a szirt széle felé vágtatott. A fiú ráhajolt a nyakára. Csak akkor mert felnézni, amikor a szél belekapott a hajába. Alattuk terült el az erdő, nem sokkal messzebb egy tó vize csillant meg. Aslios nem tudott betelni a látvánnyal, reszketett az élménytől.

– Hol vagyunk? 

– Moravától egynapi járásra – hangzott a válasz. – De neked nem telik majd annyiba. Hunyd be a szemed! 

 Aslios engedelmeskedett, és amikor egy váratlan villanás után felnézett, már a palota tornyát látta a távolban. Izgatottsága nem engedte, hogy kételkedjen, ez valóban vele történik. Egy Moravához közeli erdő fái közé érkeztek. Amikor lecsusszant a vándorlélek hátáról, még remegett a lába.

– Holnap alkonyatkor légy megint az Efe partjánál – mondta Hanalin. – Elmegyünk a barlanghoz, és elárulom, amit tudnod kell. De előtte menj el Frenához, és fogadd meg, hogy mindent megteszel Serbenia trónjáért.

– Rendben. Te addig hol leszel? – Aslios úgy érezte, sosem szeretne megválni tőle.

– Ahol eddig is – rázta meg magát a ló. Egy pillanat múlva csupán a fénylő pontocska maradt a helyén, és mintha csak a szellő sodorta volna a fiú mellkasa felé, ott semmivé foszlott, kellemes melegséget okozva Aslios szívében.

*

(...)

A fiatal fiúk egy csoportban közlekedtek. Harsányan vonultak át a falun, magukra vonva ezzel az emberek figyelmét. Amikor egy-egy lányt észrevettek, erőfitogtatásba kezdtek. Aslios több lépésre lemaradt társaitól, szinte a menet végén kullogott. Sosem érzett késztetést arra, hogy bárkinek is megfeleljen, de sem Frenát, sem Riocot nem akarta megsérteni. Nem olyan ember volt, aki akárkiért hajlandó bolondot csinálni magából. 

 A fiúk elvonultak a házak között, így Aslios is el-elkapta a lányok pillantását. Az elpiruló arcok és szégyenlős mosolyok nem hozták lázba, csupán udvariasan biccentett mindenki felé. 

 Hanalin szavai jártak a fejében, és a vándorlélektől hallottakat emésztette. A gondolat, hogy egy szárnyas ló lakik a szívében, még mindig idegen volt számára. A hitetlenkedés hullámokban tört rá. Egyik pillanatban hitte, amit látott, a másikban viszont meg volt róla győződve, hogy csak megszédült, és elájult az Efe partján. Hanalint emiatt az álmában látta, nem pedig a valóság részeként. 

 Meg akart róla bizonyosodni, mi az igazság, ezért elhatározta, hogy napnyugtakor ott lesz az Efénél. Ha Hanalin jön, akkor vele tart, ha pedig nem… Nos, akkor ő csak Aslios marad, vándorlélek nélkül, ahogy eddig is

*

A szürkület már a folyó mellett érte. Korábban megvacsorázott a többiekkel a tűz mellett, de csak pár falatot tudott lenyelni. Nem volt feltűnő, hogy nem tart társaival, eddigre megszokták tőle, hogy sokszor van egyedül. Aslios most először nem bánta, hogy nem hívják maguk közé. 

Amikor megérkezett a megbeszélt helyre, megint csak bolondságnak hitte az egészet. Rugdosta a kavicsokat, miközben egyre sötétebb lett. Fura érzés kerítette a hatalmába, amire megfordult. 

 Hanalin állt előtte. Nyelt egyet, és nem tudta, hogy a képzelete játszik-e vele.

– Egész nap kételkedtél bennem – szólalt meg a vándorlélek. – Nem hibáztatlak érte. 

– Nem tudtam, mit higgyek – vallotta be a fiú.

– Gyere – lépett mellé a ló. – Menjünk! 

 Aslios engedelmesen a puha bundára simította a tenyerét, és anélkül, hogy utasítást kapott volna rá, lehunyta a szemét. 

 *

 Megint a szirt tetején voltak. A szél még annál is erősebben fújt, mint előző nap. 

– Rakj tüzet! 

 A fiú nekilátott. Száraz fát keresett, gyújtóst pedig talált a barlangban. Otthonos, védett helynek nézett ki, a sarokban egy nagy halom puha szalma hevert. Körbejárta a sziklamenedéket, de feladatát nem feledve végül kilépett a szirtre. 

A tűz nemsokára vidáman pattogott, a szél hiába cibálta a lángokat, nem tudta kioltani őket. Aslios várakozón nézett Hanalinra.

– Vándorlelket csak az kap, akit Serbenia érdemesnek talál – kezdte a ló. – Te egy vagy azok közül, akik kiérdemlik ezt a jutalmat. Azonban… kicsivel többet szánt neked, mint a többieknek.

– Mit értesz ez alatt?

– Mondd, mit tudsz az erőkről?

– Mármint a képességekről?

– Nem. A legnagyobb erőkről, amiket csak a kiválasztottak kaphatnak. 

 Aslios eltűnődött. Édesapjával nem sokszor érintették a témát, de is merte a legendákat Serbenia születéséről, ahogy a négy nagy hatalomról is sokat hallott. 

– Jó irányba gondolkozol – vetette közbe Hanalin. 

 A fiú összevonta a szemöldökét.

– Az mind csak mese. Még Frena sem beszélt róluk nekem.

– Talán ezután majd fog. – Hanalin megrázta a sörényét. – Nem egyszerű vándorlélek vagyok, ahogy te sem egyszerűen a gazdám. A négy erő közül a szél őrzője vagy. 

 Kijelentése után egy darabig csak a tűz pattogását és a szél zúgását lehetett hallani. Aslios próbálta értelmezni a szavakat, majd megvakarta a fejét. 

– Az őrzők sokkal hatalmasabb emberek nálam. Tizenöt éves leszek.

– Ők sem voltak idősebbek nálad, amikor megtalálta őket az erejük. Mondtam már neked, hogy ne kételkedj.

– Most mégis azt teszem. Ez hihetetlen dolog lenne.

– Ezúttal nem az. 

A szél olyan hirtelen zúgott fel Aslios körül, hogy köpenyét az arcába csapta, felkavarta körülötte a port. A tűz azonnal kialudt. A fiú eltakarta a szemét, és összegörnyedt, hogy védje magát. Egyik pillanatról a másikra mintha egy zajmentes burokba került volna. Csak saját, ijedt zihálását hallotta, amikor felnézett. 

 A szélburok tovább tekergett körülötte. Faágak, kavicsok, por, fűszálak, mindenféle apró termés, magok pörögtek a levegőben. Megbabonázva nézte. Ő maga ebből semmit nem érzett, csak a száját tátotta a jelenségre. 

– Kiválasztottalak, fiú! – Mély, zúgó hang fogta körül. – Fogadj be engem, és nem lesz senki, aki erősebb lenne nálad ezen a világon! 

Aslios megdermedt. Hanalin tényleg igazat mondott. De hogy dönthetne ilyen gyorsan? Nem tudja átgondolni sem, márpedig ez egy élet döntése.

– Mi a válaszod? – dörögte a hang.

– Mi lesz velem, ha igent mondok? – A fiú önmaga merészségén meglepődve tette fel a kérdést.

– A szél minden parancsodat végrehajtja – érkezett a válasz. – Hallasz minden rezzenést, a legapróbb sóhajt, a levegő finom rezdüléseit, közben pedig olyan erővel rendelkezhetsz, ami csak nagyon keveseknek adatott meg. 

Ha Aslios akart volna, sem tudott volna megszólalni a feszültségtől.

– De vigyázz! – folytatta a hang. – Erődet irigység övezi, életed veszélyben forog, amíg őrzője vagy e nagy hatalomnak. Bizalmasaid egyedül társaid lehetnek, akik ugyanígy vigyázói saját erejüknek. Ha az élet hozzájuk vezet, bátran fedd fel magad előttük, és ne kételkedj hűségük ben. Szolgálatod addig tart, amíg kitartón és igaz módon védelmezel engem. Válaszolj hát! 

 Aslios úgy érezte, túl sok a buktatója ennek a döntésnek. Tartott tőle, hogy nem lesz rá képes, és összeomlik alatta. Nem tudta, mit mondjon. Ekkor Hanalin közelségét érezte, és észrevette, hogy a vándorlélek ott áll előtte.

– Vigyázok rád – ígérte. – Itt leszek veled, semmitől nem kell tartanod. 

– Nem hiszek magamban – vallotta be a fiú. – Kételkedem. Talán rossz a választásotok.

– Egyet jegyezz meg! Soha semmi nem történt még ok nélkül ezen a világon. Minden elrendeltetett. Ne ragaszkodj annyira a múltadban történt rosszakhoz, inkább azt nézd, hova jutottál el általuk. Életben vagy, és most célt kaptál. Őrző lehetsz. 

Aslios csüggött Hanalin szavain. Melegség kúszott végig a gerince mellett, elöntötte valami megmagyarázhatatlan érzés. Ha mégis igaz mindez, akkor épp a legjobb helyen van. Eddig is erős volt, de most, hogy ezt más is látja benne, egy sokkal magasabb szintre emelkedik. Talán… ez volt, amire egészen idáig készült.

– Így. Pontosan így kell hinned önmagadban – biztatta a vándorlélek is. – Mondj igent, és vigyázd Serbeniát úgy, ahogy mindig is akartad! 

 Aslios hirtelen olyan elszántságot érzett, amilyet még soha. Eddig kételkedett Frena szavaiban, Riocban, hogy jó embernek tartja őt, de az, hogy a négy legnagyobb erő közül az egyik épp őt tartja érdemesnek, minden kételyét félresöpörte.

– Elfogadom! – kiáltotta. Kikerülte Hanalint, aki szorosan a nyomában volt. – Elfogadlak téged, és ígérem, hogy amíg máshogy nem döntesz, a szél őrzője leszek. 

 Fogadalmára hirtelen megváltozott a szélburok, és minden, amit eddig felkapott, most Aslios köré hullott a földre. Egy apró széltölcsér formálódott a talaj felett, körbetáncolta a fiút, majd az orrán át bejutott a testébe. 

 Aslios úgy érezte, a feje szétrobban a hirtelen rátörő fájdalomtól. Térdre esett, és képtelen volt levegőt venni. Fulladt, a torkát markolta, majd amikor már azt hitte, nincs tovább, újra lélegzethez jutott. Pánikolva kapkodta a levegőt. Felnézett Hanalinra, de a vándorlélek egyfajta transzban állt mellette. 

 Azt hitte, vége, így a térdére ült. Megkönnyebbülni azonban nem volt ideje, mert máris lecsapott rá az erő újabb hulláma. Meggörnyedt, ujjaival a földbe markolt. 

 Úgy érezte, hogy a csontjai hosszukban repednek szét az egész testében. Sokkban volt, a fájdalom megbénította. Nem tudta mozgatni az ujjait sem. Minden lélegzetvétel tőrként szúrt a tüdejébe, és amikor megpróbált megszólalni, nem jött ki hang a torkán. 

 A következő pillanatban elernyedt. Kibírhatatlannak tűnő izomláz járta át minden porcikáját, a levegővétel kevesebb fájdalommal járt, de még mindig nagyon kellemetlen volt. A hátán fekve a sötét égen pislákoló csillagokra nézett. 

 Hanalin lépett mellé, és beleszuszogott a hajába.

– Bátor voltál.

– Ha tehetném, ordítanék kínomban… – nyögte a fiú. 

– Akkor tedd meg! Senki nem hall téged. 

 Aslios lehunyta a szemét, és valahogy visszatartotta, hogy ne üvöltsön. A szél az őrzőjévé fogadta. Vajon jól döntött? Amikor arra gondolt, hogy mindezt egyedül kell végigcsinálnia, arcán csiklandozó érzéssel legördült egy könnycsepp."