A Gyöngyös Korona

/A szerzői jog értelmében az alábbi néhány szövegrészlet bizonyítottan a saját szellemi tulajdonom, amelynek részleteiben vagy teljes egészében történő megjelenéséhez, átdolgozásához, bármiféle felhasználásához nem járulok hozzá./ 

"A vízesés robajától kísérve Gabriela lehúzta a szandálját, és rálépett a víztükörre. Az puha szőnyegként simult a talpa alá. Néhány méter után megállt, lehunyta a szemét. Megint a tó medréből kiáramló erecskékre koncentrált, és ezúttal úgy látta maga körül az élővilágot, mintha az élőlények, növények csakis vízhálózatokból állnának. Látta a fákat, vagyis azt, ahogy a víz végtelenül lassan felkúszik a gyökereken át a törzsön, egészen a legvékonyabb ágakon ülő levélhajtásokig.

Látott egy békát formázó vízszövedéket úszni, miközben a társai ott köröztek körülötte. Egy kisebb rágcsáló egy pocsolyából ivott, a vízcseppek fénylő kristályokként csúsztak le a torkán. Minden fűszál, minden mohapárna látható volt számára, éppen annyira, amennyire a víz átszőtte őket. A vízérhálózatok formájából tudta, éppen milyen állat rejtőzködik a fák aljában, milyen növény bont szirmot a sziklák mellett.

Gabriela csodás élményként élte meg a látványt, de közben észrevett valami mást is. Ott volt mindenhol, amerre csak nézett. Apró, alig észrevehető, sötét foltokként úszott valamennyiükben.

A méreg.

Ardo érezte a feladat nehézségét, de Gabriela nem hagyott neki választási lehetőséget. Pillanatok alatt a lába alatt fodrozódó tó vizébe hívta a méreg cseppjeit, hogy önmagán keresztül kiszűrje a környék élővilágából.

Villanás. Reccsenés a tó mellől.

Egy eddig nem látott alak bukkant fel mellette. Gabriela elvesztette a kontrollt, és belezuhant a tóba. Az alig térdig érő vízben elhasalt, majd köhécselve talpra állt. Hajából és a ruhájából folyt a víz. A blúz és a szoknya rátapadt a bőrére. Szíve a torkában dobogott, ahogy felnézett.

A parton Aslios állt megrökönyödve.

- Gabriela!

Azonnal a vízbe ugrott, pár lépés után odaért a lányhoz. Karon fogta, és kivezette a lapos kövön át a tó túloldalára. Meglátta a félredobott köpenyt, megragadta, majd Gabriela fejére borította.

- Mit csinálsz itt? - Hangjába értetlenkedés vegyült, miközben összehúzta a ruhadarabot.

- Megtaláltam!

A lány ijedtségét felülírta az öröm, hogy rábukkant a méregre. Köpenye alá itt-ott beszökött az este hűvöse, ami borzongatta, de nem érdekelte.

- Micsodát?

Aslios meg se várta a választ, felkapta a fejét, és a fák közé nézett. Gabriela növekvő rémülettel követte a tekintetét. Lehet, hogy meglátta valaki, ahogy a víz tetején állt?

A fiú lekapta róla a vizes köpenyt, megragadta, és a legközelebbi fához rohant vele.

- Mi...

- Csend!

Aslios megkerülte a vastag törzset, magával húzva Gabrielát. A fához szorította, hozzásimult, végül kettejük fejére terítette a köpenyt. Semmit nem láttak. Zihálásuk betöltötte a szűk helyet, a lány ruhájából felcsapó pára körbefonta őket.

Gabriela nem akarta tudomásul venni a helyzetet, de szapora szívverése elárulta. A fiú erős teste épp szoros béklyóba fogta őt, lábaik összefonódtak, Aslios egyik keze felfelé siklott a hátán. Megpihent a lapockái közelében, és lényegesen puhább volt, mint a fa érdes kérge.

- Itt vannak - suttogott a fiú.

A lány megzavarodva visszafojtotta a lélegzetét, mire ágrecsegés és beszéd hangja hatolt a fülébe.

- Nincs itt senki - hallatszott egy fiatal férfi hangja.

- Csobbanást hallottam - felelt rá egy másik.

Ismét lépések zaja, amik egyre közelebbről hallatszódtak.

- A mellényem! - ijedt meg Gabriela.

- Nem fogják látni. Erre jönnek. Ne tégy hirtelen mozdulatot, különben észrevesznek minket. - Aslios halk volt, a lány mégis megrezzent a karjában.

- Eddig nem sikerült nekik?

- Láthatatlanok vagyunk.

- Tudom. Kik ezek?

- Zyga csapatának katonái. Az erdőbe vannak beosztva, és minden gyanús jelre ugranak. Megkérdezhettél volna, mielőtt eldöntötted, hogy felügyelet nélkül kijössz ide.

- Nem gondoltam, hogy eddig maradok, de végül így alakult. Ha nem ellenség, akkor miért nem vártad be őket? Most nem kellene bujkálnunk.

- Elég érdekes lett volna magyarázkodni, nem gondolod? Félreérthetik a helyzetet, ha meglátnak téged hiányos és átnedvesedett öltözékben velem.

Gabriela fülig pirult a köpeny sötétjében. Igazat adott Asliosnak.

- Ha csendben maradunk, akkor odébbállnak - mondta végül a fiú.

- Értettem.

Gabriela igyekezett lehalkítani a légzését, ám a túlzott közelség próbára tette a nyugalmát. Alig mert levegőt venni, de azért az Aslios ruhájából áradó kellemes illatba lehunyt szemmel beleszippantott. Ág reccsent. Figyelme ismét a férfiakra irányult, akik már csak pár lépésre voltak tőlük.

- Mondom, hogy képzelődtél. Biztosan valami állat ugrott a tóba. Menjünk!

- Igazad van. Itt tényleg nincs senki.

- Jelentsük?

- Minek? Felesleges.

Az avar zörgése elhalkult.

Gabriela megmozdult az ölelésben, karja a fiú oldalához ért. Aprót köhintett, mire Aslios lehúzta a fejükről a köpenyt. A friss levegő jólesett mindkettejüknek, mélyeket lélegezve elengedték egymást. A lány pillanatok alatt megszárította magát, a köpenyét, majd Aslios átázott ingét is. A mellényéhez szaladt, hogy felvegye.

- Legközelebb hozz attakövet - szólalt meg a fiú mogorván.

- Volt nálam kettő.

- Miért nem használtad?

- A köpenyemben hagytam őket, én pedig a tó közepén meditáltam. Hova kellett volna tennem őket?

Aslios arca megenyhült.

- Mostantól kezdve bárhová mész is, mindig legyen nálad legalább egy. Karnyújtásnyira.

- Rendben - ígérte Gabriela. - Köszönöm, hogy nem hagytad, hogy lebukjak. Megvolt az ára az óvatlanságomnak.

- Egyáltalán mit kerestél itt? Azt mondtad, megtaláltál valamit.

- A mérget - válaszolt csillogó szemmel Gabriela.

Gyorsan elmondott neki mindent, de ahogy a történet végéhez közeledett, úgy vált lemondóvá a hangja.

- Sokkal többet kell gyakorolnom, ha az egész csillag összes vízcseppjét érezni akarom. Ez a mai csak a kezdet volt, de már a tó környéke is óriási feladat. Egyelőre nem tudom végrehajtani Serbenia teljes megtisztítását.

- Már az is nagy segítség, ha egyelőre Morava tiszta marad - tűnődött a fiú. - Most, hogy tudom, mit csinálsz, minden nap kijöhetsz ide. De csakis velem.

Gabriela nem akart túlságosan lelkesnek tűnni.

- Van jobb dolgod is.

- Van. De ha meghalunk a méregtől, már semmi sem számít. Ez sokkal fontosabb, mint bármi más.

A lány bólintott. Ezzel az érvvel nem tudott szembeszállni. Aslios belenyúlt a zsebébe, és kotorászni kezdett benne.

- Menjünk! A végén visszajön a két katona, és akkor tényleg lebukunk.

- Épp a legjobbkor akartok hazamenni.

A hang épphogy áthatolt a vízesés robaján.

Aslios védelmezőn Gabriela elé állt, a kardjához nyúlt, majd azonnal le is higgadt. A lány kinézett a széles vállak mögül, és csodálkozva meredt Danausra, aki a tóba nyúló lapos kövön álldogált. Világossárga, elegáns öltözéke kiemelte a környezetből, arcán barátságos mosoly ült.

- Tudhattam volna. - Aslios ellazult testtartása mindenre válasz volt. - Mióta figyelsz minket?

- Elég ideje ahhoz, hogy lássam Gabrielát a víz alá bukni - válaszolt kuncogva Danaus.

A lány elpirult, majd megvonta a vállát.

- Nem voltál nagy segítség.

- Akkor nem, de... azért vártam eddig, hogy most segítsek. Csak Gabrielára számítottam, de ha így alakult, akkor beszélgessünk.

- Hallgatunk - fonta össze a karját Aslios.

Az arasznyi férfi megköszörülte a torkát.

- Víz - bökött Gabrielára, majd a fiúra - és szél. Két erő egy csillagon. Sosem volt ilyen közel egyik sem a másikhoz. Sem térben, sem... - köhintett - lélekben. Van bennetek valami, ami Olma csillagát egyszerre tölti el aggodalommal és csodálattal. Féljük, de várjuk is a percet, amikor kiderül, hogy jó-e ez így.

- Mi olyan rossz ebben, hogy egyetértünk és támogatjuk egymást? - értetlenkedett Aslios.

- Az erők hatalmasak. - Danaus tisztelettel a hangjában beszélt. - Nem férnek meg egymás mellett, kivéve, ha a természetben sem ellenfelek.

- Hogy lehetnénk azok, ha szövetségesek vagyunk? - kérdezett közbe Gabriela. - Nem értem a gondolatmenetet. Összetartunk. Ha valaha együtt leszünk, akkor mind a négyen számíthatunk egymás segítségére.

- Biztos vagy ebben? - kérdezte összehúzott szemöldökkel Danaus. - A valóságban a víz kioltja a tüzet, és fordítva. Az erőitekkel ugyanaz a helyzet. Ha szembekerülsz a tűzzel, az erőitek semmissé válnak.

- Miért is kell erről beszélnünk? - Aslios türelmetlenkedett.

- Meg kell találnod a negyedik társatokat. Gabriela azonban nem mehet, mert abból nem származik semmi jó. A tűz ellentmondhat, ha épp a víz őrzője unszolja szövetségre.

- Ennek mi értelme? - csodálkozott Gabriela. - Aslios nemsokára király lesz. Erre nem lesz ideje.

- Még nem király - vont vállat Danaus. - Minél előbb útra kel, annál hamarabb rálel a társatokra. Ha a ti kettőtök kapcsolata ilyen egyszerű, félre kell tennünk a kérdéseinket, és megnézzük, mi történik.

- Eddig nem volt erre példa? - kérdezte Gabriela.

- Soha. - Danaus komoly volt. - Soha nem állt közvetlen szövetség az erők között.

- Vagyis kísérletezni akartok? - Gabriela megértette a férfi mondandójának lényegét. - Tudni akarjátok, hogy mi lesz, ha mi négyen együtt leszünk.

- Ez lenne a tervünk.

- Hát... - Gabriela Asliosra pillantott. - Mi egész jól megvagyunk. Sulu kicsit magának való, de szerintem neki sem volt baja velünk.

- Ő mégis a magányt választotta. Nem tartott veletek - mutatott rá Danaus.

- A családját félti - helyesbített Aslios. - Ez egy olyan dolog, ami felülír minden mást.

- Attól még rá kell venned, hogy összeálljon veletek. Ahogy a tüzet is.

- Ha megtalálom egyáltalán - tűnődött Aslios. - Sulut is csak a véletlen sodorta az utunkba.

- Lehet. Őt ugyanis nem kerestétek. A tűz őrzőjét viszont muszáj lesz felderítened. Nem vagyunk biztosak benne, hogy jó helyen van.

- Te tudsz valamit. - Aslios kijelentése határozott volt. - Hol van?

- Minden, amit ezután mondanék, befolyásol benneteket. - Danaus védekezőn maga elé emelte a kezét. - Olmán megfogadtuk, hogy nem szállunk szembe senki akaratával, és nem folyunk bele a történelembe. Nektek kell megírnotok a folytatást, nem pedig ránk hagyatkozva.

- Tehát tudjátok, de hagytok minket elvergődni a célig. - Gabriela csalódott volt. - Itt állsz előttünk, csupán egyetlen szavadba kerülne, de te inkább hallgatsz.

- Ha hallgatnék, még ezt sem tudnátok - mondta halkan Danaus. - Nem mondhattam volna ennyit se. A ti életetek, a ti döntéseitek. Mi abból következtetünk, ami van. Márpedig most erre volt szükségetek. Nem kell megköszönni.

Kisebb fénypontban megjelent az olmai férfi vándorlelke, a gyönyörű jégmadár. Gazdája a hátára pattant, majd hátra se pillantva eltűnt egy fénypontban.

- Azt hiszem, felbosszantottuk egy kicsit - vakarta meg a fejét Aslios.

- Kicsit? - sandított rá Gabriela, majd a köpenyébe nyúlva megkereste a második attakövet, amit magával hozott. - Többet szóba se áll velünk.

- Ugyan. Nem bírná magában tartani, ha fontos lenne. - A fiú kuncogott. - Ideje tervet kovácsolni. Én megyek a tűz után, te pedig megkeresed a mérget. Összeszedjük magunkat Tocallal, és útnak indulunk. Lesz pár kitérőnk a tűz miatt, de erről nem fogom tájékoztatni.

- Most indulsz? - Gabriela a markába szorította az attakövet.

- Hallottad Danaust. Jobb, ha igyekszünk. Te - nézett rá Aslios komoly arccal - vigyázz magadra! Nem biztos, hogy azonnal vissza tudok jönni, ha szólsz.

- Mennyi időre mész?

- Legkésőbb a koronázásra visszatérek - kacsintott a fiú, majd megjelent mellette Hanalin. A májbarna szőrű vándorlélek izgatottan kaparta a földet, mire Aslios megsimogatta. A fiú nem kerülte Gabriela tekintetét, azonban mozdulatai tőle szokatlan idegességről tanúskodtak. Végül megszólalt: - Remélem, hogy visszavársz.

Hangjában meghatározhatatlan érzelmek bujkáltak, amiktől Gabriela libabőrös lett. Nem felejtette el a dombtetőn történteket. A fiú már akkor mondta neki, hogy csak egy ideig elégszik meg a kézcsókkal. Ezt Gabriela egyáltalán nem bánta.

- Visszavárlak, Aslios. Ha nem kérted volna, akkor is.

Egy hosszú percig nézték egymást, majd a fiú csillogó szemekkel Hanalin hátára pattant, és egy utolsó biccentés után eltűntek a semmiben."

*

*

*

"Ebben a pillanatban megjelent egy fénypont az asztal mellett. Harol állt előttük talpig páncélban. Kardja éle maszatos volt a rászáradt vértől, haja kócosan hullott az arcába. Kezében halványsárgán pislákoló kövecskét szorongatott. Gyorsan körbenézett, szeme megállapodott Gabrielán.

- Segítened kell!

- Mi történt?

- Rioc súlyosan megsérült! - Harol hangjában olyan aggodalom és félelem csengett, amit Gabriela talán még soha nem hallott tőle. - Azonnal jönnöd kell!

- Adj két percet!

- Nincs két percünk! - Harol már egy új attakövet tartott a kezében.

Gabriela megragadta a katona karját, majd szorosan lehunyta a szemét. Egyetlen pillanat alatt megcsapta a csata bűze, ami azonnal marni kezdte a torkát. Mocsok borította a földet, ahol éppen álltak, holott nem is a harc közepében voltak. Egy erdő fogta körül őket, a csatázó felek alakja fel-felbukkant a törzsek között. Holttesteket látott a sárban, sokuk páncélján Serbenia címerével. Haldoklók nyögték utolsó kétségbeesett szavaikat, hátha valaki hallja őket. A lány rosszul lett a látványtól.

Megpillantotta Barult, amint egy kisebb csapatot vezetve az ellenség irányába halad. Velük ellentétben azok nem viseltek egymáséhoz hasonló páncélt, mintha több kisebb csoportból álltak volna. Üvöltve összecsaptak. Kard csattant kardon, elszánt tekintetek feszültek egymásnak, mígnem Barul átgázolt az ellenségen, hogy újabbakat keressenek. Gabriela iszonyattal figyelte a pusztítást, ami az erdőben zajlott.

Hirtelen fájdalmas, őrjöngő kiáltozás hatolt felé, és a tekintete azonnal megakadt az idős katonán, akinek ernyedten lógott az egyik keze, páncélja alól pedig patakokban folyt a vére. Két társa ott térdelt mellette.

- Úristen!

A lány gondolkozás nélkül odarohant hozzájuk, majd betolakodott Raza és Zyga közé. Azok ketten döbbenten húzódtak félre.

- Te hogy kerülsz ide?! - Zyga magán kívül volt a megrökönyödéstől, arcát horzsolások tarkították.

- Én hoztam ide. - Harol lehajolt hozzájuk, miközben Gabriela már Rioc páncéljánál matatott, de nem tudta, hogyan oldja ki.

- Segítsetek! - nézett körbe, mire a három katona sietve lefejtette az acélt az idős katonáról.

A lány elhűlt a látványtól. Rioc egész karját a tenyerétől a válláig felhasították, a seb vörösen lüktetett. Az idős katona egyre sápadtabb lett. Gabriela megragadta Rioc kezét, és azonnal összekeveredett a vérük. Tudta, hogy képes begyógyítani a sebet, ahogy azzal is tisztában volt, hogy a végtag újra használható lesz. Arra azonban nem számított, hogy az idős katona gondolatai is beférkőznek a fejébe.

Én ezt nem akarom!... Túl öreg vagyok már!...

A lány elbizonytalanodott, ennek ellenére nem hagyhatta meghalni. Addig tartotta fent a kapcsolatot, amíg a seb össze nem zárult. Rioc már nem üvöltött, nem vergődött a fájdalomtól, csak szaporán vette a levegőt. Gabriela megérintette a katona ráncos arcát, mire az ránézett, és sokat látott szemei csillogni kezdtek.

- Hagyhattál volna...

- Még ha fenyegetnek, sem teszek ilyet - csóválta a fejét a lány.

Az idős katona kimerülten Harolra nézett.

- Itt az idő, barátom."

*

*

*

"Gabriela már csak azt vette észre, hogy Aslios szorosan átöleli, ő pedig hozzásimult.

- Nem akarom, hogy szomorú legyél - hallotta a suttogást. - Ez már a múlt.

- Ha mindez nincs...

- Ha mindez nincs, akkor te sem vagy itt. - Aslios még jobban ölelte. - Nincs mit megbánni.

Gabriela szíve ezerszeres sebességgel vert a kijelentés hallatán. Nem tudott uralkodni a mozdulatain, remegni kezdett a lába. Aslios a királyom. Próbált ellenállni, de az ölelés nagyon jól esett neki. A fiúból áradt a vágy. A vándorlélek miatt azonnal átlátott Aslioson, és fejbe kólintotta a valóság. 

Meg fogja tenni."

(Részletek A Gyöngyös Koronából)

Hosszabb beleolvasóért kattints IDE!